2003 nyarán az Egyesült Államokban egy furcsa, embeszerű lény vált a média középpontjává. Kevés információ maradt sértetlenül, a legtöbb online vagy írásos rejtélyesen eltűnt.
Elsődlegesen New York állambeli szemtanúk mesélték el találkozásukat egy ismeretlen lénnyel. A legszélsőségesebb érzelmekről meséltek, félelemtől és rossz közérzettől kezdve a szinte gyermeki kíváncsiságig. Bár a publikált verziók nem voltak hosszúak, az emlékek erősen megmaradtak.
2006-ra két tucat dokumentum gyűlt össze a 12. századtól egészen napjainkig 4 kontinensől. A történetek szinte minden esetben azonosak voltak. Felvettem a kapcsolatot ennek a csoportnak egy tagjával, és bizonyos részleteket elmesélt a hamarosan megjelenő könyvből.

Egy búcsúlevél 1964-ből:
Mielőtt végzek az életemmel, szükségesnek tartom, hogy leírjam, milyen fájdalom és bűntudat vezetett rá, hogy ezt megtegyem. Ez nem más hibája, csakis az övé. Egyszer arra ébredtem, hogy érzem a jelenlétét. Máskor, mikor felébredtem, láttam a körvonalait. Következő alkalommal, amint felébredtem, hallottam a hangját és a szemeibe néztem. Nem tudok félelem nélkül aludni amiatt, hogy mi vár rám, mikor legközelebb felébredek. Nem akarok többé felébredni. Viszlát.

Egy fadobozban találtak két üres borítékot megcímezve Williamnek és Rose-nak, és egy személyes levelet boríték nélkül.

Legkedvesebb Linnie!
Imádkozni fogok érted. A nevedet suttogta.

Naplóbejegyzés, 1880 (spanyolról lefordítva):

Átéltem a legnagyobb terrort. Átéltem a legnagyobb terrort. Átéltem a legnagyobb terrort. Látom a szemeit, mikor becsukom az enyéimet. Üregesek. Feketék. Engem bámult, s szinte leszúrt a tekintetével. Nedves a keze. Nem fogok aludni. A hangja (olvashatatlan írás).

Egy tengerész naplója, 1691:

Eljött hozzám, amikor aludtam. Éreztem az ágyam lábánál. Mindent elvett tőlem. Vissza kell mennünk Angliába. Nem jöhetünk vissza, ez a Figyelő kérése.

Egy tanúsítvány 2006-ból:

Három éve, hogy visszajöttünk a Niagara vízeséstől a családommal a július negyedikei kirándulásunkról. Mind kimerültünk az egésznapos utazástól és vezetéstől, ezért a férjem ágybaküldte a gyerekeket. Aztán elkezdődött az éjszaka.

Hajnali 4 körül zajra ébredtem, és azt hittem, a férjem ment ki a mosdóba, aztán rájöttem, hogy nem, így halkan visszamentem az ágyba. Abban a pillanatban felébredt, és bocsánatot kértem, amiért felébresztettem. Mikor felém fordult, azt láttam, hogy kapkod a levegőért, és olyan gyorsan magához ölelte a lábait, hogy térdeivel majdnem lelökött az ágyról. Erősen megragadott, de nem szólt semmit.

Mikor a zsemem hozzászokott a sötéthez, láttam, hogy mi késztette a furcsa reakcióra. A valami az ágyunk végében ült és minket bámult, és olyan volt, mint egy csupasz ember, vagy egy hatalmas, szőrtelen kutya. A testhelyzete zavaró volt és természetellenes, mintha egy autó vagy valami más elütötte volna. Valamiért, először nem rémültem meg, inkább furcsa állapotára figyeltem fel. Akkor azt hittem, a segítségünk kellhet neki.

Közben a férjem magzati pózt vett fel, s hol rám nézett, hol vissza a lényre.

Ezek után a teremtmény  elkezdett szaladgálni az ágy végében, gyorsan futkosott, aztán egyre lassabbá vált a mozgása. Alig egy lábnyira megállt a férjem arcától. Körülbelül fél percig teljes csend volt, a lény mozdulatlan a férjemet bámulta, aztán a kezét a térdére helyezte, és kirohant az előszobába, ami a gyerekek szobájába vezetett.

Felsikoltottam és a villanykapcsolóhoz szaladtam, hogy megállítsam, mielőtt bántja a gyermekeimet. Amikor a folyosóra értem, láttam, hogy tőlem nagyjából húszlábnyira guggol. Felém fordította az arcát, és az arcát vér borította. Felkapcsoltam a villanyt, és ekkor megláttam a lányomat, Clarát.

Miközben a férjemmel a lányunkhoz mentünk, a teremtmény lefutott a lépcsőn. Clara megsérült, és csak egyszer bírt megszólalni, mielőtt meghalt.
- Ő  a Figyelő - suttogta.
Azon az éjen, amikor a kórházba siettünk vele, a férjem idegességében egy tóba hajtott. Nem élte túl.

Mivle kisváros, a hírek gyorsan terjedtek. A rendőrség először segítőkész volt, és a helyi újság is sok mindent közölt le, bár a konkrét történetet sosem írták le.

Néhány hónapig én és a kisfiam, Justin a szüleim házához közel lévő hotelben szálltunk meg. Mikor hazaköltöztünk, válaszokat kezdtem keresni arra, ami velünk történt. Ekkor találtam egy olyan mebert, aki egy közeli városban élt, és hasonló élményei voltak. Felvettük a kapcsolatot, és megosztottuk a tapasztalatainkat a másikkal. Két másik embert ismert New Yorkból, aki látta a lényt, amit mi Figyelőnek hívtunk.

Összefogtunk, és két éven át folyamatosan vadásztunk az interneten információkért, amik a Figyelőhöz köthetőek. Egyikünk sem talált olyan leírást, ami végigköveti az eseményeket a történelem során. Egy folyóiratban találtunk három oldalnyi  leírást, de soha többé nem lett emltve benne. Egy hajónaplóban nem írtak semmit a találkozásról, de megemlítették a Figyelőt, aki annyit mondott, hagyják el a helyet. Ez volt az utolsó bejegyzés a naplóban.

Két hétig minden este az ágyam mellé tettem egy digitális kamerát, ami egész éjjel be volt állítva. Minden reggel, amitn felébredtem, megnéztem a felvételeket, de csak temrészetes hangokat és a saját forgolódásomat örökítette meg. Második hét vége felé furcsa hangja figyeltem fel, amikor lefuttattam a felvételt.

A harmadik hét első napjn, valami mást is hallottam. Egy éles hang volt, ami a Figyelőre emlékezetetett. Annyit tudtam, már hallottam ezt a hangott ezelőtt is,és azt hiszem, mondott valamit a férjemnek, mikor közel volt hozzá. Nem elékeztem hangokra arról a szörnyű éjszakáról, de amint meghallottam a felvételt, minden emlék felidéződött bennem.

Hogy akkor a lányom mint gondolhatott, csak találgathatok róla, mégis rosszul érzem magam miatta.

Nem láttam a Figyelőt, mióta tönkretette az életemet, de tudom, hogy a szobámban voltunk, amíg aludtam. Tudom, és félek, arra kell ébrednem egy éjjel, hogy engem bámul.